Indiánok Dél-Amerikában

Valamikor a két kontinens, Észak- és Dél-Amerika nem tartozott egybe. A mai Közép-Amerika helyén kb. 70 millió évvel ezelőtt tenger volt, Dél-Amerika önálló kontinenssziget volt. A földtörténeti harmadkor végén a tenderfenék emelkedni kez­dett. Ez és a vulkáni mű­ködés alakította ki a mai Közép-Amerikát. Így kapcsolódott össze egymással a két különálló földrész.

Amerikában nem kerültek elő ősembermaradványok, és nincsenek embersza­bású majmok sem. I. e. kb. 25000-től kezdődően mongoloid törzsek húzódtak Ázsiá­ból a Bering-szoroson keresztül, több hullámban. Egyik részük keletre, egészen Grönland nyugati partjáig, másik részük délre vándorolt. Benépesítették Közép-Amerikát és Dél-Amerikát is. Életmód­juk kezdetleges volt: halászattal, vadászattal és gyűjtögetéssel szerezték meg táplálékukat. Azok a törzsek, melyek a hegyek fennsík­jaira kerültek, megtanulták a teraszos földművelést, házakat építettek fejlett társadalmi formában éltek. Ellenben azok a törzsek, amelyek lenn maradtak a síkságon, nem ju­tottak a primitívebb termelési módnál tovább. Nem építettek városokat, nem szerve­ződtek társadalommá, hanem megmaradtak törzsi közösség szintjén. Eszerint Dél-Amerika lakosságát két nagy csoportra osztjuk: ún. magas kultúrájú és termé­szeti népekre.

A magas fokú indián kultúrák viszonylag szűk területre: Kolumbia, Ecuador, Peru és Bolívia magas fennsíkjaira, az Amazonas torkolatában fekvő Marajó szigetre és még néhány helyre korlátozódtak.

A nazcai óriás rajzok

A Pampa ingenio-sivatagban szokatlanul hosszú és szokatlanul egyenes vonalak soka­ságát fedezték fel a régészek. Közvetlen közelről felismerhetetlenek az ábrák, csak ha a lejtőn felfelé haladva visszanézünk, látjuk egyre tisztábban, hogy állatalakok rajzát adják vissza a vájatok. Az 500 négyzetméteres területen kivehető az 50 méteres pók, a 120 méter szélesre kiterjesztett szárnyú kondorkeselyű vagy sirály, a 180 méter hosszú gyík és a 100 méteres majom alakja. Csak találgatni lehet, hogy miért rajzoltak állatfigurákat a sivatag felületére, amelyeket csak tisztes távolból lehet felismerni, és nem is egészen fentről, tehát az ábrák szándékosan torzítottak.

A sivatag felszínét sötétbarna kavicsok és kövek borítják, közvetlenül alatta sárga ho­mokréteg található. A felső sekély réteg eltávolításával éles színbeli különbség állt elő. A Nasca-sivatag a Föld egyik legszárazabb területe, esőre jó, ha kétévente lehet számítani. Így a vonalak még 3000 év múlva is láthatók lesznek, a hurrikánon és a földrengésen kívül semmi más nem tudja eltüntetni azokat.

1926-tól kezdve különféle elméletek magyarázzák a rajzok létrejöttét. Gondol­ták már öntözőrendszernek, az inkák szent útjának, “csillagászati könyvnek”. A legis­mertebb és leg­erőltetettebb elmélet szerint földönkívüliek leszállópályája. Mások szerint versenypálya, vagy térkép, amely fontos vízlelőhelyekhez vezet. A magyar Zelkó Zoltán öntözőcsatorna-rend­szerként értelmezi, mert minden egyes rajzolat ren­delkezik egy bevezető kezdő-, és egy kive­zető végponttal, s mindkettő elzárható. Tehát elsősorban gyűjtőhelyek voltak, ahonnan tárlókba vezették a vizet, az állatok számára pedig itatóhelyül szolgáltak. A tervezők páratlan tudással rendelkeztek; a kőtömböket fékként iktatták be, ez mutatja, hogy milyen áramlási ismereteik voltak. Hogy állatfi­gurákat rajzoltak, az az állatok megkülönböztetett tiszteletét igazolja, lehet, hogy istenként is tisztelték azokat.

A Nazca-völgyi piramisokat régészek tárták fel. A legismertebb a dombon álló, 20 méter magas, lépcsős piramis. A lapított tetejű építményt vályogfallal kerítették be. Hasonlóan fallal védték a 45 ^x 75 méteres teret is. A Nasca kultúra Kr. e. 200 és Kr. u. 800 közötti időszakában papok töltötték be a vezető szerepet. A vallási életről keveset tudunk, de a gyakori állatábrázolások arra engednek következtetni, hogy egyes állato­kat, mint a macskát, szentként tiszteltek. A lakóházakat nádfonatra tapasztott sárból készítették. Különböző korokból származó sírokat is találtak a kutatók.

Peru számtalan múzeumában látható nazcai kerámia. Egyetlen más amerikai kerámiakészítésnél sem alkalmaztak ennyi színt, szám szerint 11-et. Az edényeket fé­nyesre polírozták. A korai alkotásokra az állatok: a kondorkeselyű, a jaguár, a láma, a kolibri és a növényi díszítőelemek: a kukorica és a chilibab ábrázolása a jellemző. Későbbi az absztraktabb megjelenítés, a formák is ugyanekkor válnak szögletesebbé.

Az Andok fennsíkjának két legrégibb magas kultúrája a Chavín- (i. sz. 400-600) és a bolíviai Titicaca-tó partjánál elterülő Tiahuanaco-kultúra (tiawanako) klas­szikus korszaka (i. sz. 700-800) volt. A perui partvidéken harmadik kultúrkörként a legjelen­tősebb a Chimu-kultúra. Képviselői a mai perui Trujillo, Lambayeque és más tengerközeli városok környékén éltek, jóval az inkák előtt.

A csimuk (chimuk) kultúrtörténeti jelentősége többek között abban rejlik, hogy gazda­sági-társadalmi berendezkedésük majdnem pontról pontra fellelhető a későbbi inkáknál. Gazdálkodásuk alapja az intenzív földművelés volt, de szerepet kapott a zsákmányolás, így a vadászat és a halászat is. A társadalmi szervezet magja az ayllu, területi és származási kap­csok által összetartott családok közössége volt. Ez gazdasá­gilag falukommunát alakított, a földterület egy részét tulajdonában tartotta.

A Chimu-kultúra legérdekesebb és legértékesebb emlékei a kerámiák. Nem is­merték az írást, de mégis közel álltak hozzá - erről árulkodnak a fennmaradt kerá­miák és kerámia­rajzok. Ezeken az akkori valóság tükröződik: díszruhás fejedelmek, fegyveres harcosok, vadá­szok, démonok jelennek meg előttünk. Híven mutatják a kor hétköznapjait, a csimuk képzeletvilágának furcsa figuráit. A csimu kerámiákat “kerá­miai képeskönyv”-nek nevezik a kutatók, mert ábrázolásaik írásnak nem nevezhetők, de emlékrögzítésnek tökéletesek.

A csimuk bukását egy harcias nép, az inkák terjeszkedése okozta. Peru magas fennsíkjáról érkeztek, és uralmuk alá hajtották a partvidéket, s 1470 körül a csimu bi­rodalmat is leigázták. Tiszteletben tartották a meghódítottak műveltségét, csupán a politikai rendszert, a kecsua nyelvet és vallásukat kényszerítették rájuk, de ezzel lé­nyegében megfosztották őket önállóságuktól, és a csimuk kultúrája is lassan beleolvadt az inka kultúrába.

Az inka korszak fénykora rövid életű volt, mintegy száz évre terjedt, - a spa­nyol hódítók virágzása teljében törték meg 1532-ben - de szervezettségben, társa­dalmi szerkezetében a legfejlettebb az összes magas fokú indián kultúrák között. Felépítése az ún. piramisrendszeren alapult, amely azt jelentette, hogy minden tíz csa­lád egy főt választott, ezek közül minden tíz egy elöljárót stb., egészen a császárig. A Sapa-Inka mindenek ura volt, alig korlátozott politikai hatalommal irányította a gazda­sági és társadalmi életet, egységes nyelvet és vallást kényszerített a soknyelvű és -műveltségű alattvalókra.

Az inkák gazdasági életének alapja a földművelés volt. Bámulatos teraszos gaz­dálkodást folytattak az Andok lejtőin. Ismerték a mesterséges öntözést és trágyázást. Kukoricát, burgonyát, babféléket, földimogyorót, maniókát, édesburgonyát, gyapotot, kokát, quinoát termesztettek. Háziállataik között több lámaféle volt: a láma, az alkapa és a guanakó.

Technikai ismereteik kezdetlegességére vall, hogy többnyire az ősi kőszerszá­mokat használták, de később rézből, bronzból, aranyból, ezüstből is készítettek külön­féle tárgyakat, építészetük ennek ellenére bámulatosan fejlett volt. Cuzcót, az inka birodalom fővárosát így írja le W. H. Prescott, történelmük első kutatója: “A jobbfajta épületek - és ilyenek nagy számban akadtak - kőből épültek, vagy kőburkolattal fedték be őket. A legpompásabbak közt a fejedelmi paloták említhetők. Mindegyik uralkodó új, nagy kiterjedésű, bár alacsony épületet emeltetett magának, a falakat he­lyenként élénk színekkel festették be, a kapuk pedig mondják, néha színes márványból készültek.”

A kőművesmunka finomságában a bennszülöttek messze felülmúlták a spa­nyolokat. Házaikat ugyan cserép helyett zsuppal fedték, de a tetők összeillesztése igazi művészettel történt. Cuzco napsütéses éghajlata miatt nem kellett különösebben szilárd anyaggal védekezniük az időjárás ellen.

A legjelentősebb építmény a Sacsayhuaman-erőd (szakszajhuaman) volt, tömör szikla tetején, amely merészen emelkedett a város fölé. Falai faragott kőből készültek, olyan finom munkával, hogy lehetetlen volt az egyes tömbök közé akár a kés élét be­szorítani. Bejáratát három félkör alakú bástya védte, roppant szikladarabokkal össze­rakva, az olyanfajta építményekhez hasonlóan, amelyeket az építészek ciklopszinak neveznek. Az erődöt a perui építészetben szokatlanul magasra emelték.

Az utcák hosszúak és keskenyek voltak, tökéletesen szabályos elrendezésben, egymást derékszögben keresztezték. A nagy térről négy főutca ágazott szét, a biro­dalmi országutakhoz kapcsolódva. Maga a tér, a város sok más részével együtt, finom kaviccsal volt burkolva. A főváros szívén tiszta vizű folyó futott végig, vagy inkább talán csatorna, amelynek partjait húsz mérföldön át kőburkolat fedte. A medren át ha­sonló széles, lapos kövekből rakott hidak vezettek; ezek a város különböző negyedeit kapcsolták össze.

A legfényűzőbb építmény Cuzcóban, az inkák fővárosában, kétségkívül a Napnak szentelt templom volt, aranylemezekkel ékesítve. Ezt kolostorok vették körül kertjeikkel és aranytól csillogó, széles teraszokkal.

Kézművességük sem maradt el az építészetük mögött. Különösen a textil- és ke­rámia művészet ért el magas fokot. A szövéshez lámagyapjút, fagyapotot és agavé­rostot használtak. Textíliáikra a mértéktartás jellemző: a kék, barna vagy vörös színű szöveteket gazdag, de nem zsúfolt minták borították. Sajátos jegyeket mutatnak a ke­rámiák is. Általában könnyed, nemes formájú, mérsékelt színezésű edényeket készí­tettek. Az uralkodó színek szintén a kék, barna és vörös voltak.

A fejlett inka kultúra és szervezettség egyik jellegzetes emléke a többé-kevésbé még most is használatos útrendszer, mely behálózta egész birodalmukat. Országukat két, észak-déli irányú főút szelte keresztül. Az egyik az Andokban, a másik a partvidé­ken futott. Több nagy keresztút, valamint a birodalom falvait összekötő kis utak is épültek. Többnyire egy méter szélesek voltak, több helyen pihenőhelyek álltak, ahol élelmet is lehetett beszerezni. Ezeken rohantak a császár kengyelfutói; híreket, paran­csokat, néha könnyebb tárgyakat is szállítottak. A pihenőhelyeken mindig két futár tartózkodott, egyikük állandóan készenlétben állt, és az utat kémlelte. Ha meglátta a feléje közeledő chasquit (így hívták a futárokat), eléje futott, majd egy darabon mel­lette haladva átvette az üzenetet vagy a kisebb küldeményt, és máris nagy sebesen tovább­iramodott. Igen gyors és kitartó futók voltak a chasquik, a szolgálattevők, amit a spanyol krónikások feljegyzése is bizonyít, mely szerint a hegyvidéken élő inka ural­kodó mindig friss tengeri halat evett pedig a távolság 500 km is megvolt a tenger­part­tól a fővárosig.

Az inkák vallása a napkultusz volt a Sapa-Inka (Egyetlen Inka), mint a Nap megtestesítője, istenszerű helyet foglalt el. Fő felesége - általában nőtestvére - a holdistennőt testesítette meg. Az inka mitológia központi alakja Viracocha, a világte­remtő, számos monda és dal szólt róla. Az egyik a jó és a gonosz istenség ellentétét mutatja be.

Viracocha istennek volt egy fia. Megátalkodott és gonosz volt a fiú, Tauapaka Viracochának nevezték. Tauapaka mindenben ellenkezője volt apjának.

Viracocha jónak és békésnek teremtette az embereket, egészségesnek testben és lélekben. De Tauapaka gonosszá tette az embereket, és romlottnak teremtette őket. Viracocha hegyeket teremtett, Tauapaka pedig szakadékokat. Viracocha termékeny síkságot teremtett, Tauapaka pedig terméketlen hegyekké változtatta apja síksá­gait. Viracocha forrásokat fakasztott a kövekből, Tauapaka pedig kiszárította a forrásokat. Vad haragra gerjedt ekkor Viracocha, megragadta Tauapakát, és a tengerbe hajította, hogy gonosz hallállal elpusztuljon. De Tauapaka nem halt meg soha.

Jól ismerjük az inka császárok nevét és számos tettüket. Ismerjük a birodalom terjeszkedésének és szétbomlásának történetét is. 1525 körül halt meg Huayna Capac (vajna kapak) császár. Fiai: Huascar és Atahualpa közt viszálykodás támadt a trón megszerzéséért. A testvérháború meggyengítette a birodalom erejét, és mikor Pizarro 1532-ben behatolt Peruba, könnyűszerrel végzett az inkákkal.

Az egyre erősödő és terjeszkedő török birodalom a XV. század második felében már lehetetlené tette Európa országai számára, hogy szárazföldi úton közelítsék meg Indiát. Szükségessé vált, hogy új utat keressenek, és az új út csakis a tengeren keresz­tül vezethetett. Az egyik út Afrika megkerülésével vezetett volna a célhoz, tehát kelet felé. A másik nyugat felé indult volna, keresztül az Atlanti-óceánon.

A középkori Európa nem sejtette, hogy az óceán másik partját terjedelmes föld­rész szegélyezi. Azt hitték, hogy a Föld korong alakú; tehát az Atlanti-óceán nyugaton a korong pereméig tart. De a fejlődő tudomány egyre inkább arra a gondolatra jutott, hogy Földünk gömb alakú; tehát a nyugatra tartó hajóknak is a mesés Indiába kell ér­niük. Ezt először Paolo Toscanelli firenzei orvos és csillagász hangoztatta, csupán a méretekben csalódott. Azt hitte, hogy az Európa partjait Ázsia keleti partjától elvá­lasztó óceán viszonylag keskeny, és könnyen hajózható. Ez a feltevés szerencsére Kolumbuszt is félrevezette. Másként aligha vállalkozott volna vakmerő útjára. 1492-ben pillantotta meg először Amerika földjét.

Még háromszor, 1493-ban, 1498-ban és 1502-ben jutott el Amerikába, minden alkalommal a spanyol uralkodó megbízásából. Kolumbusz felfedezése Spanyol­országot egy csapással Portugália vetélytársává tette. A vitázó felek 1483-ban VI. Sándor pápához fordultak döntésért. A pápa a 38. hosszúsági körön húzta meg a választóvonalat. Döntése szerint az a föld, ami ettől nyugatra fekszik, a spanyoloké, ami keletre, a portugáloké. A vita azonban tovább tartott, s végül a két uralkodó 1494-ben a tordesillasi egyezményben úgy állapodott meg, hogy a demarkációs vonalat nyugatabbra tolják, a 46. hosszúsági körre. Ennek a következménye lett, hogy a konti­nens csaknem felényi területén, az óriási kiterjedésű Brazíliában portugálul, a többi részén spanyolul beszélnek.

Amerigo Vespucci a firenzei Medici-ház megbízásából több dél-amerikai expe­díción vett részt. Világhírét az 1503-ban és 1504-ben közzétett két jelentésének köszönhette. 1507-ben Waldseemüller német térképész indítványára az új földrészt az utazó keresztnevéről Amerikának nevezték el.

1513-ban Vasco Núñez de Balboa 190 kalandor élén 23 napos szakadatlan küszködéssel átvergődött a Panamai-földszoroson, és felfedezte a mai Csendes-óceánt, melyet Dél-tengerének nevezett el. Felfedezése bizonyossá tette, hogy önálló világrész torlaszolta el az utat Kolumbusz előtt. A felfedezők most már a két óceánt összekötő átjárót keresték. Ez a spanyol szolgálatban álló portugál tengerésznek, Magellán kapi­tánynak (Ferñao de Magalhães) 1520-ban sikerült. Végig hajózott a később róla elne­vezett tengerszoroson, és november 29-én meglátta a másik óceánt. A békés vízfelületet Csendes-óceánnak nevezte el.

Számos későbbi expedíció tökéletesítette a kontinens körvonalainak ismeretét. Úgy 1560 körül nagyjából már kirajzolódott Dél-Amerika partvonala, a Tűzföld kivé­telével, melyet sokáig egy ismeretlen, nagy, déli világrész tartozékának gondoltak. 1616-ban tisztázódott csak a kérdés. Bár a nyugati partot később ismerték meg, a kon­tinens feltárása, meghódítása és gyarmatosítása mégis innen, a Csendes-óceán felől történt. Ennek oka El Dorado, az “aranyozott ember” országáról és a magas hegyek kultúrnépeiről szállongó hírek voltak.

A hódítás történetének két kiemelkedő alakja: Francisko Pizarro és Gonzalo Jiménez de Quesada. Pizarro az inkák birodalmának, Perunak leigázásakor véghezvitt szörnytetteinek révén vált hírhedté. Quesada a csibcsák országát, a mai Kolumbiát hódította meg.

Dél felé, a mai Chile területére is bejutottak a hódítók, de csak a Bío-Bíóig; az araukánok hősi ellenállása éppúgy megállította őket, mint előbb az inkákat. Chile déli része a múlt század nyolcvanas éveiig a független araukán törzsek birtokában maradt.

Keleten a spanyolok az 1580-ban alapított Buenos Airesből nyomultak a konti­nens belsejébe, de hódító útjaik nem jártak sikerrel. Nem bírtak a Pampa harcos indián törzseivel. A magasan fekvő, köves, szeles Patagónia pedig egyáltalán nem vonzotta őket, csupán a kellemesebb parti sávon alapítottak néhány települést. Aztán a múlt század második felében rájöttek, hogy Patagónia tágas térségei kitűnő juhlegelők, és itt is megkezdődött a területrablás. Roca tábornok ún. “indián hadjárata” (1878-tól) megtörte az indiánok ellenállását.

Indiánok az őserdőben

Az őslakó indiánok a telepesek elől lassanként a folyók felső szakaszaira, forrásvidékére húzódnak. Megtörténik, hogy egy-egy törzset a nagybirtokos csábító ígéretekkel visszatart. Az “indio civilisado”, köznyelven caboclo a városi proletárnál jóval kizsákmányoltabb munkaerő. Ezért gyakori, hogy a nagybirtokos ültetvényén egy szép napon az egész indián csoport felkerekedik, és felhúzódik a folyó forrásvidé­kére, megszabadulva a civilizáció nyűgétől. Az őserdőben egymástól nagy távolságban élnek a még nem civilizált vagy az erdőségbe visszahúzódott törzsek, az “indio bravók” (bravo a. m. vad, rosszindulatú). Különben túlzás törzsekről beszélni, egy-egy klán alig 50 főnyi közösséget alkot. Az egyes törzsek területe között igen nagy a távol­ság, ezért alakulhatott ki a sokféle dialektus, amelyek hovatovább önálló nyelvvé fejlődnek.

Ez a “szabad élet” persze fáradalmas, nehéz, s legtöbbször igen szegényes. Ahogy a civilizáció előrenyomul, a vadállomány egyre kevesbedik. A “terra firme” földművelésre alkalmas, még szabad földjei egyre zsugorodnak. Ezeken az indiánok főleg maniókát és jamszt termesztenek. A kutyatejfélék családjába tartozó manióka gumós, vastag, harmad méter hosszú, 5-8 kg súlyú gyökere adja Amazónia bennszü­lötteinek a kenyeret. A gumós sok keményítőt, de mérges tejnedvet is tartalmaz. Ezt az indiánok őrléssel, főzéssel és préseléssel távolítják el, s a lisztből, a tapiókából készítik kenyerüket, a kasszavát. Némely törzs maniókával fizet, a pénzt ezzel helyettesíti. Dél-Amerikából az egész trópusi világban elterjedt, s kultúrnövényként ültetvényesen termesztik.

A jamszgyökér a trópusi világban szintén elterjedt kúszónövény. Lisztes, a bur­gonyához szintén hasonló ízű gumója, amely olykor 6 kg súlyt is elér, szintén fontos táplálék. A sót különböző pálmák hamujával pótolják; egyes törzsek sótartalmú földet esznek.

A manióka érési ideje 2-3 évre terjed, s így az ültetvény a földművelő benn­szülöttet jó időre lakóhelyéhez köti. Ha a föld kimerül, vagy - ami gyakran megtör­ténik - ellenséges támadás éri a törzset, s lakóhelyét el kell hagynia, továbbvándorol.

Az egyes törzsek telepei, kunyhói, vackai annyira különbözőek, hogy általá­nosan érvényes képet nem lehet nyújtani róluk. Vannak kúpos fedelű kunyhóik és négyszögletes erdei kunyhóik, amelyeket fából rónak össze, és nagy pálmalevelekkel borítanak. Vannak nagy faépületeik, amelyekben több nagy család él házi eszközeik, szerszámaik közepette, de egyes törzseknél minden családnak külön otthona van. Más törzseknél külön férfiházak vannak, amelyekbe a nők nem léphetnek. Folyók mellett élő törzsek cölöpös házakat rónak össze termeszek által elpusztíthatatlan fákból és ugyanilyen pálmabordákból. Lépcsőnek törzset támasztanak a bejárathoz, amelybe fokokat rovátkolnak.

A test díszítéséhez és szépítéséhez való hajlam minden indiánban megvan. Az öreg indián asszonyok is órák hosszat, a legnagyobb gonddal szépítik magukat. Az “indio bravók” meztelenül járnak, de testüket festik. Vörös, kék és fekete színt hasz­nálnak. Minden felnőtt indián ért a színezékek készítéséhez. Részint különböző színes földből állati zsír hozzákeverésével gyúrják színező pasztáikat, részint növényi ned­vekből készítik. Színes maghéjakból nyakláncokat és karkötőket fűznek; egyes törzsek férfiai és asszonyai vékony pálcikákkal szúrják át alsó ajkukat, orrukat, fülcimpájukat. A legtöbb indián megtartja hollófekete, vállig érő haját, egyes törzsek azonban a hajat éles bambuszszilánkokkal leborotválják. Általában testükről minden szőrszálat - a szemöldök kivételével - a leggondosabban eltávolítanak.

A szabadban élő indián, mint minden forró égövben élő természeti nép, idegen­kedik minden ruházattól. Egyik törzs keskenyebb, a másik szélesebb ágyékkötőt, guayucót hord, amely inkább öv, mint kötény. A yahuá törzsbeliek ünnepélyes alkal­makkor háncsból összerótt, csüngő díszeket hordanak; a nők nyakáról a köldökig csüng alá ez a dísz, a férfiak fejükről a vállukra eresztik és a lapockát verdesi.

A vadonban élő indiánok táplálékukért sűrűn járják az őserdőt, a cserjést, s minthogy a vadállomány mindinkább csökken, sokszor üres kézzel térnek otthonukba. Zajtalanul surrannak a fák között, igen jó a látásuk, a hallásuk, rendkívül fejlett a szaglásuk. Az erdei indián olyan szagot is megérez, amit a fehérbőrű soha. A vadászó indián, ha megpillantja zsákmányát, nesztelenül igyekszik megközelíteni, nehogy elriassza a vadat. Mát jókora távolságból kilövi nyílvesszőjét, vagy kifújja a kis nyilat a hosszú fúvócsőből. A fúvócsőből indított nyíl ötven lépés távolból is célba talál.

Minthogy ritkán jutnak vadhúshoz, egy-egy sikeres vadászat után hihetetlen mennyiségű élelmet fogyasztanak. Egyes útleírások szerint nem ritkaság, hogy az in­dián vadász egymagában felfal egy pekarit.

A folyók mentén élő törzsek fő tápláléka a hal. Sok törzs páratlan biztonsággal, szigonnyal, nyíllal ejti el a nagy halakat. Némelyik törzs bódító növényekkel (barbasco) mérgezi meg a vizeket, s így jut zsákmányhoz.

Ősidők óta ismerik az alkoholerjesztést. A tömény italra a fehérek, s méginkább a rabszolgamunkából szökött négerek szoktatták őket. Azóta az alkohol Amazónia indiánjainak átkává vált. Szeszes italaikat gyümölcsökből, maniókából, pálmamagvakból erjesztik.

Ezek a természeti népek, mint valamennyi trópusi nép, a legkevésbé ellenállók a fehér ember által behurcolt betegségekkel szemben. Sűrűn betegszenek meg malá­riában, himlőben, vérhasban. Ha egy náthás fehérnek csak a lehelete éri is az indiánt, máris ráragad, halálát okozhatja.

A vadon különleges törvénye szerint a gyengének tartott újszülöttet elpusztítják. A kiválasztás itt könyörtelen. A természetes szaporulat amúgy is csekély. A szabadon élő indiánok között ritkán akadnak háromnál több gyermekes családok; a legtöbb csa­ládnak csupán egy vagy két gyermeke van. Még a nagyobb törzsek lélekszáma is csak néhány száz főre tehető.

Vannak igen békés, de vannak nagyon harcias természetű törzsek, bár ezek ritkábbak. Ám egyetlen közülük több békés törzset kipusztított, és ez elég gyakran megtörtént. A legutóbbi évtizedekben azonban az indián őslakosságra a fő veszélyt rendszeres irtásuk jelentette. A hatvanas esztendők végén az indiánok védelmére kelt szervezetek a világ elé tárták a brazíliai indiánok tömeges pusztításának megdöbbentő dokumentumait. Az újabb földeket, erdőket megszerezni vágyó telepesek és társa­ságok felbérlésére a Brazil Indiánvédelmi Hivatal egyes alkalmazottai is közremű­ködtek az őslakosság megtizedelésében. Repülőgépekről aknát, dinamitot szórtak az indián településekre, és ragályos betegségekkel fertőzött ruhákat, takarókat osztottak ki közöttük - majd az így elnéptelenedett területeket saját birtokukba vették. Így pusztítottak ki számos ősi indián törzset Amazóniában.

Gran chaco-i indiánok

Argentínának a Paranátótól az Andok lábáig terjeszkedő, északi részét elfoglaló óriás terjedelmű alföldet nevezik Gran Chacónak. A Chaco északi részén még termé­szetes körülmények között él néhány indián törzs. Egykor korlátlan urai voltak az 1500 km hosszú és 200 km széles vadászterületnek. A száraz erdőkkel és tüskés cser­jékkel borított, tágas térségeken vándorló törzsek bőséges zsákmányhoz jutottak, de a még napjainkban is vadászatból, gyűjtögetésből élő indiánok már kihalásra vannak ítélve. Nagy a csecsemőhalandóság, és rendkívül alacsony az életkorhatár. A törzsek állandó harcban, viszálykodásban állnak egymással a megfogyatkozó vadász- és halászterületek miatt. A “nagy vadászmező” három államhoz tartozik: Argentínához, Paraguayhoz és Bolíviához.

A peremterületeken megmaradt törzsek áttértek a földművelésre, a többség el­vesztette szabadságát, beállt erdőirtásra vagy munkásnak a tannin- és cukorgyárakba.

Indiánok az Andokban

Az Andok keleti lejtőit, le az alföldekig, sűrű köd és őserdőségek borítják. Legnagyobb részük még feltáratlan, fehér folt - a sűrűben élő indián törzsek varázs­latos, idegen birodalma. A nyugati erdőségekbe már betört a civilizáció. A hatalmas fák között ültetvények vannak. Az őserdő haszonfái közül a két legismertebb a kínafa és a balsafa. A cserjék közül a legnevezetesebb a koka. Ültetvényesen is termesztik Bolívia keleti lejtőin, ahol évenként legalább kétszer, de ha kedvező az időjárás, ötször is szüretelnek.

A kecsuák ősidők óta ismerték a kábító alkaloidát tartalmazó cserjét. A hódítás korában az embertelen bánásmód, a nehéz munka, az éhség, betegségek testileg-lelkileg összetörték az Andok magas kultúrájú népét, és hogy keserveiken könnyít­senek, rászoktak a koka élvezetére. Ma már olyannyira elterjedt a kábítószer, hogy szinte elválaszthatatlan az indiánoktól. A megfüstölt levelet mészporral galacsinná gyúrják, és napjában három galacsint is elrágnak. Az elsőt ébredés után, a másodikat a munka megkezdése előtt, és végül az utolsót este, a pihenés óráiban. Egy-egy galacsint átlag 2-3 óra hosszat rágnak. A szünetekben erjesztett cukros nedvet isznak, naponta 2-3 liternyit. A fiúk 10-12 éves korukban szoknak rá az ártalmas kábítószerre, a lányok valamivel később.

Az ötvenes években az ENSZ bizottságot küldött Bolíviába, hogy tanulmá­nyozza az indiánok között a kokarágás következményeit. Az elrettentő eredmények hatására az ENSZ felszólította a bolíviai kormányt, hogy a leghatározottabban lépjen fel a káros szenvedély ellen. A kormány erre megtiltotta a régi ültetvények felújítását és újak létesítését. Ám ennek ellenére vígan telepítették továbbra is a Yungason, a bolíviai Andok keleti lejtőin az ültetvényeket, felújítják a régieket, és az államcíme­rében továbbra is ott díszeleg a kokacserje.

Indiánok Bolíviában

Bolívia nyugati részén, az Altiplano-fennsík túlnyomó részét a földtörténeti újidő első időszakában még víz borította. A hatalmas belső vízfelületből csak a Titicaca-tó és néhány kisebb állóvíz maradt meg. A Titicaca-tó partjait borító sás- és nádrengetegben éltek a kihalófélben levő uru indiánok. Sásból készített, vörösre festett nádvitorlával felszerelt, keskeny csónakjaikat hihetetlen ügyességgel kormányozzák a homokpadokkal, úszó szigetekkel teletűzdelt, sekély parti vízben.

Az Altiplano mezőgazdaságilag legértékesebb része a Titicaca-tó környéke, ezért a legsűrűbben lakott része is. Itt élnek az aymara indiánok, annak az ősi népnek a leszármazottai, amely igen magas kultúrát fejlesztett ki. Három évszázadon át virág­zott a tó déli csücskén, Tiahuanaco városállamban ez a kultúra (i. sz. VI-IX. század). Akkor valami felderíthetetlen esemény, talán egy természeti katasztrófa következtében elpusztult. Az utódok folytatták a pusztítást, a romváros köveit építőkőnek hurcolták el. Ma pusztaságnak tűnik a rommező, de a fennmaradt emlékek: az egy kőből faragott oszlopok, templomlépcsők, csarnokok töredékei, főképp a büszkén álló, titokzatos jelekkel borított “Nap-kapu” tanúskodnak az ősi kultúra magas fokáról.

Az Altiplano dél felé egyre terméketlenebb. Levegője annyira ritka, hogy a sík­földinek minden 30 lépés után elakad a lélegzete. Ezen a területen élnek a kecsua indi­ánok. Főleg vizek menti területre húzódtak. Még szegényesebb az életük az aymarákénál. Telepeik körül némi árpa, lucerna terem. Száraz időszakban a sós medence keménnyé meredt talajából fejti ki az indián a sót. A puna jellegzetes növé­nye a csomókban növő ichufű, a gyantás illatú talacserje. A talát az indiánok bálákba préselik. Ez, meg a láma trágyája a fő fűtőanyag.

Peru, az inkák földje

Az ország területét egykor magába foglalta a hatalmas csimu birodalom, a Nasca-kultúra és a XI. században felvirágzó inka birodalom.

A hegyi pusztára még az inkák vitték fel a haszonnövényeket, s bár a gabona és burgonya valójában a hóhatáron felül terem, a puszták mégsem váltak termőterületté. A füves legelőkön inkább juhokat tenyésztenek.

Az Urubamba folyó összeszűkülő völgykatlana felett, két hatalmas hegycsúcs között fekszik Machu Picchu romváros. A város központi palotáját részben a sziklába vájták, részben művészien megfaragott kövekből építették fel. A helyiségek között tizenhét fürdőkamra, a magasan álló Nap-templom kőpadlóján napóra nyomaira talál­tak. A romok között csak női csontvázakat leltek, a palota lakói alighanem Nap-szüzek voltak.

Peruban a fennsíkok lakói túlnyomó részben indiánok, az egykori magas kultú­rájú népek ivadékai. Természetes szaporolatuk jóval meghaladja a fehérekét. Ám az indiánok többsége analfabéta, s mivel a modern kultúrától elzárva élnek, a legelmara­dottabb osztályt alkotják. Talán sehol a világon nem volt ilyen óriási életszínvonal-különbség a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak között, mint ebben az országban.

Quito környékén

A főváros hepehupás, szűk utcáin a mezítlábas indiánok vezetik lámáikat, mel­lettük autóbuszok, teherautók. A város legélénkebb pontjai az indián piacok. Az apró tereken és a környező utcákban színes kavargásban rajzanak a sokfelől érkező vásá­rosok.

Nagyon érdekesek az Otavalóban tartott vásárok. A hatalmas terhek alatt gör­nyedezve érkező indián csoportok körmenetet alkotva vonulnak végig a városon. Élü­kön monoton dallamot játszó muzsikusok haladnak, bambuszcsövekből öszzetákolt sípokon játszva. Az utánuk következők égő gyertyákat tartanak kezükben, vagy magas rudakra erősített szentképeket, papírból, szalmából készített szimbólumokat visznek. A körmenet végeztével aztán kipakolják áruikat, és kezdetét veszi a vásár.

Készítette: Véghelyi Mónika.

• Nincsenek hasonló tételek.